Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy maréknyi dollárért (Per un Pugno di Dollari) -1964-

2011.08.30

Egy név nélküli legenda születése


1964-ben álnéven (a pletykák szerint, mert nem tudta, hogy vállalható lesz-e a munkája) Sergio Leone és csapata megalkotta a western műfaj ízig-vérig olaszosított változatát, az olasz-westernt, közismertebb nevén a spagetti-westernt. Az akkoriban is potom pénznek számító költségvetést csak bizonyos dolgokban lehet észrevenni a filmben, de kreativitással és kísérletezéssel egy halhatatlan mozit készítettek így is a taljánok.
11573148_gal.jpgA film ötletének alapja persze nem volt újszerű már akkoriban sem, sőt Kuroszavától már-már szembetűnő módon loptak el jópár dolgot, de mégis ez az amerikai életérzés keverve egy kis ázsiai és jó sok európai ízzel, pikáns olasz módon tálalva fenséges elegyet alkotott.
A névtelen férfit (azért az öreg Joenak szólítja olykor) megszemélyesítő, akkor még szinte teljesen ismeretlen Clint Eastwood tökéletes választás volt a főszerepre. Meggyőző, markás és laza stílusa lehengerlő, karaktere pedig ott van a legnagyobbak között a filmtörténelemben. A történet szerint az agyafurt és villámgyors pisztolyhős megérkezik egy eléggé kihaló félben lévő városba, ahol 2 banda is uralkodik, és ebbe a helyzetbe csöppen bele hősünk, aki némi (mondjuk jópár maréknyi) dollárért fifikás módon elkezdni kicselezgetni a két csoportot. Több aranyköpést is kapunk természetesen a hallgatak férfitől, akinek bizony akad egy nagyszerű nemezise is, akit én személy szerint minden idők egyik legjobb főgonoszának tartok, nem, csak a karakteressége miatt, hanem azért is, ahogy őt felvezetik.
sl63.jpgRamon Rojotól mindenki retteg, ő mégsem egy szimpla vadállat, aki puskával szinte legyőzhetetlen, hanem roppant számító és eszes is egyben. Viszont ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni az az, hogy a nagyszerű pisztolypárbajok, bár tényleg tökéletesen komponáltak, de senkiből nem folyik a vér, amikor eltalálják, csak (szimplán) odakapnak ahová elvileg golyót kaptak és összesnek(meghalnak), engem ezek mindig bosszantanak egy kicsit.
De van valami, ami teljes mértékben kárpótólja a kisebb hiányosságokat, mégpedig az utánozhatatlan és briliáns filmzene, mely Ennio Morricone egyik legfantasztikusabb alkotása. A zseniális dallamok a világ egyik legismertebb filmes akkordjaivá váltak (fütyölve szinte az is ismerősnek találja, aki a filmet akár sosem látta) és az én személyes kedvenc soundtrackjaim között is előkelő helyen szerepelnek.

(Ennio Morricone fő zenei témája.)

A 'dollár trilógia' nyitó darabja, tehát ezekből a sokszínű stílusjegyekből és mégis egyszerű(olykor sivár) koncepciójának kohójából vált klasszikus darabbá, a műfajban pedig kihagyhatatlan gyöngyszemmé.

Értékelés: 9 pont

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:(

(Mrs. Eastwood , 2013.10.31 01:34)

Azt hiszem, itt kissé félreértettél: anno ez bók volt, mert olyan jókat írsz, hogy szívesen olvastam volna akár 100 oldalas esszét is tőled a filmről :)
Szeretem mindhármat, de a kedvenc trilógiáim esetében mégis valahogy az elsőhöz kötődöm leginkább, egyszerűen, mert azokat láttam először, azok hozzák meg a kedvem a várakozásra. Itt is így van ez: az elsők között volt, amit moziban láttam, meghatározó filmélmény volt, egy életre elkötelezett Mr E. mellett, és ha eszembe jut, hányszor láttam, indulva a retró fapados moziból, és még hányszor fogom..
Eszméletlen jó film, és igazán örülök, hogy a fiatalabbakra is ilyen jó benyomást tesz :)
Nem tud megkopni, ez a zsenialitás benne.
És Eastwood.
Meg a sírásó :D.
És.. a ZENE!!! :)

Megkésve bár, de törve nem..

(Mrs. Eastwood, 2011.09.15 20:46)

Érdekelt nagyon, milyen írással rukkolsz elő, és örömmel látom, hogy nem csalódtam benned :-)

De..kissé mégis csalódott vagyok, egy év várakozás után az írás kissé rövid lett..

A vérben igazad van, ez azzal magyarázható, hogy az 50-60-as években nagyon kemény cenzúra uralta a filmeket, a csókot, vért, a hölgyek ruháját, stb. kockáról kockára elemeztek. Volt, aki bevállalósként átcsúszott a rostán, volt, aki nem.. úgy vélem, a vér hiánya főként ennek tudható be.
A "lopást" én az ilyen esetekben nagyon szeretem, mert a Testőr előtti főhajtást jeleni, nem titkolt módon, direkt ki is hangsúlyozva azt.

Eastwood férfias vonásaival remek választás volt a szerepre, gyakorlatilag ez a film hozott neki világhírnevet, bár előtte is népszerű volt, (egy vadnyugati tévésorozatban szerepelt, valószínűleg itt figyeltek fel rá).

Érdemes még kiemelni, hogy a film eredeti hanggal is pazar, de a szinkron is tökéletes..régen még tudták, mi az :-)

Re: Megkésve bár, de törve nem..

(Boka 10, 2011.09.15 21:51)

Köszi, a jó és a kevésbé jó kritikát is, igazából, úgy érzem, hogy majd a trilógia befejező darabja lesz hosszban legalábbis méltó a szériához. A többi meglátásoddal is egyetértek.